A ma bemutatásra váró történet a szabadságharc idején játszódik, érdekessége, hogy az 1847-ben átadott Pest-Szolnok vasútvonal és a monori vasútállomás is szerepel benne, amivel több, már folyamatban lévő Monoldal sorozathoz is kapcsolódik:
(Monor, a gőzmozdony, Monor közlekedéstörténete, Kevéssé ismert hírek monoriak: Lengyel Árpád mozdonyvezető)
A fenti kép forrása: https://www.libri.hu/konyv/jokai_mor.az-en-eletem-regenye-1.html
Az én életem regénye
(Jókai Mór hátrahagyott művei; 5.)
A teljes könyv itt olvasható: http://mek.niif.hu/18300/18371/18371.pdf
Az idézet: eredetiben 124-125. oldal, a linkben 133-134.
Vitálisné Zilahy Lídia már írt erről a történetről a Monori Hírlap 1989. március 10-én megjelent számában, részletei bekerültek a Monori Krónikába is (390-391. oldal).
Néhány érdekes szót/kifejezést kiemeltem, alul olvashatnak róla magyarázatot.
Részlet a Kezdete a végnek című
fejezetből
„Éppen hónap elseje volt. Fölmentem a kiadómhoz, Heckenasthoz;
bejelentettem neki, hogy tovább nem szerkeszthetem a Pesti Hírlapot. Átadta a
félhavi díjamat, száz forintot, azzal elváltunk. Onnan hazasiettem. Elmondtam a
feleségemnek, — szégyenkedve és szomorúan — hogy minden ember fut már, nekem is
futnom kell. Helyeselte. — De ennél a másodszori futásnál nem
vihetem őt magammal; mert magam sem tudom, hol lesz annak a vége. A Debreczenbe
menekülésnél még tudtam. — Ebbe is belenyugodott. — Csodálatos volt,
hogy az orosz ellenségtől nem rettegtünk olyan nagyon, mint az osztráktól. A
feleségem azután gondoskodott az úti ellátásomról. A vadásztáskámba elhelyezett
egy kenyeret, meg egy sonkát, a kulacsomat megtöltötte borral. Egy hétre el
voltam látva. Azzal a vadászpuskámat a vállamra akasztottam s kibandukoltam a
szolnoki vasúthoz. A feleségemet nem hagytam kijönni. Ne játszszunk
érzékeny jeleneteket. Hisz úgy sem látjuk egymást soha többet. Az a duplapuska
volt az egyedüli fegyverem s én azt képzeltem, hogy majd azzal tudom magamat a
kozák ellen védelmezni. Volt egy jó, tenyérnyi széles damaszk pengéjű kardom,
melyet az én jó sógoromtól, Vály Ferencztől kaptam ajándékba, ki hajdan tanárom
volt, most pedig honvédtűzér Komáromban. Ezt a kardot én a szolnoki csata után
elküldtem Damjanich tábornoknak. (Sükey Károly honvédhadnagy vitte el neki.)
így legalább a kardom harczolt, ha magam nem is. Délre megérkezett a
vonat Monorra. Tele volt menekülőkkel.
Ott ki kellett szállni azoknak, a kik Kecskemét felé igyekeztek. Onnan
aztán parasztszekéren (ha lesz) tovább. Nekem megint csallóközi szerencsém[1] volt. A vaskocsiból
leszállva, a legelső arcz, melyet felém mosolyogni láttam, Nyáry Pálé volt.
Bizony mosolygott ezúttal is. De vele együtt ott volt Pestvármegye egész tisztikara,
ott adva egymásnak közös találkozót: a Pestről és Pilisről érkezők, alispán,
jegyzők, ügyészek, szolgabirák, esküdtek, pénztárnok, levéltárnok, valami
huszonöt úriember. Jó ismerőseim. Ez mind Kecskemétre készült.
— Hová, Móricz öcsém ?
— kérdé tőlem Nyáry.
Én a tragikus helyzetnek megfelelő elkeseredéssel válaszoltam:
— Megyek meghalni a hazáért.
— Hát abban a vadásztáskában mit czipelsz ?
— Egy kenyeret, meg egy sonkát.
— Hát minekelőtte meghalnánk a hazáért, elébb együk meg azt a sonkát.
Az indítvány egész Pestvármegye helyeslésével találkozott, a monori
állomáson nem volt étkező. Én előadtam a feleségem által
egész hétre szánt élelmi czikkeimet s azokat Pestvármegye stante pede[2] elfogyasztotta. De meg
volt érte az a jutalmam, hogy azontúl Pestvármegye vendégéül tekintettem. —
Majd én elviszlek a kocsimon Kecskemétig; — mondá Nyáry — de szállásra menj
Szelesshez ; mert hozzám nem jöhetsz. A másod alispán Szeless Lajos volt, régi
jó ismerősöm, az is külön meghitt — leendő szállására. Ez a fülembe súgta,
mikor Nyáry hátat fordított: «nem ám, mert ott van már Schodelné.» Én nagyot
sóhajtottam, «mennyivel derekabb ember ő nálamnál, a ki elhagytam a nőt, a kit
szeretek! » Aztán előálltak a szekerek, csupa úri csézák[3], kiki felkapott az
ülésébe; én Nyáry Pálhoz jutottam. Az ostor pattogott, a lovak vágtattak végig
a poros országúton.”
[1] Csallóközi szerencse: az a
szerencsés körülmény, hogy valaki a révhez érve azonnal a kompba szállhat.
Forrás: https://www.szolaskozmondas.hu/csallokozi-szerencse
[2] Stante pede: azonnal, álltó helyében, tüstént.
Forrás: https://dictzone.com/latin-magyar-szotar/stante%20pede
[3] Cséza: négykerekű, könnyű "lőcsös" kocsi, később már lőcsök helyett rugóval készítették, két ló húzta. (Nem keverendő a hagyományos szekérrel és a kőrösi/monori kocsival! Erre még visszatérünk!) Forrás: https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/1-1301.html
Lőcs: enyhén görbülő rúdhoz hasonló
függőleges alkatrész, amely a szekéroldal felső szélét tartja úgy, hogy alsó
végével a tengely külső részére támaszkodik. Forrás: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-ertelmezo-szotara-1BE8B/l-39E16/locs-3C58E/
A Monoldal fő támogatója a 2023-ban 37 esztendős
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése