Zákányi Zuzsa néni sokat tett Monorért, gyűjtött, rendszerezett és közzétett; több könyvét már a Monoldalon is bemutattam, itt olvasható:
https://monoldal.blogspot.com/2023/08/konyvbemutato-10-zakanyi-zsuzsa-monori.html
Részlet Bolcsó Gusztáv ajánlásából
Zákányi Zsuzsa
MONORI SRÁCOK
A hiányzó láncszem
Kollárné Csonka Julianna visszaemlékezéseiből
Feljegyezte: Zákányi Zsuzsa, 2016. december 13-án
Közreadta: Zákányi Zsuzsa
Az
ötvenhatos forradalomban tevőlegesen részt vállalók leszármazottait erkölcsi
elismerésben, a kivégzettek és börtönt megjárt forradalmárok túlélő
családtagjait némi anyagi kárpótlásban is részesítették a rendszerváltás utáni
jobboldali kormányok. Az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul
megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. tv az üldöztetések miatt külföldre menekülők és
leszármazottaik kárpótlásáról nem tartalmaz rendelkezést, pedig ilyenek is
voltak szép számmal.
Az emlékművek márványába vésett névsorok mindmáig hiányosak, hiszen vannak ma is hozzátartozók, akik óvatosságból nem fedték fel kilétüket, az 56-os forradalom miatt menekülni kényszerült szerettük védelmében és a maguk jól felfogott érdekében. Ki tudja, mit hoz a holnap - gondolván - hétpecsétes titokként őrizték sokan egészen a sírig.
A monori
56-os történések sorából mostanáig hiányzott egy mozzanat. A helytörténészek
igyekeztek az eseményeket egymáshoz illeszteni, de bármennyire igyekeztek,
tárházukból hiányzott egy láncszem, ami nélkül
nem állt össze a kép. Ez a hiányzó láncszem, ez a fontos adat azt tárta
volna fel, hogy kik voltak az evangélikus templom előtt álló szovjet tiszti
emlékművet Ikarusz busszal lehúzató sofőrök? Ennek jártam utána.
Senkinek sem
tűnhetett fel, a mártírok tiszteletére rendezett ötvenhatos városi ünnepségeken
rendre megjelenő, Julianna. Sokan voltak ott, másnak is csillogott a szeme
sarkában egy-egy könnycsepp, ami talán még az arcán is lefolyt. Azt se vehette
észre senki, hogy az 56-os emlékmű avatásakor a márványtáblájára rótt névsorból
neki fájón hiányzott egy név, az édesapjáé. Azzal, az ilyenkor feszítő
gombóccal a torokban, bánattal a szívben élte meg ezeket az eseményeket. Nem
mondhatta el.
Múltak,
változtak az évek, mára már a szovjet tiszti emlékművet lehúzató mindkét sofőr
az örök vadászmezőkre távozott. Közülük csak egyik szenvedte meg tettét,
életfogytig tartó önkéntes száműzetésben, mert el kellett hagynia hazáját,
családját. Külföldre távozása jól jött a többi (sofőr társán kívül, voltak még
a szobordöntésnek kitervelői) tettestársnak, mert mindent „rákentek” lévén,
hogy ő disszidált és nem érheti utol a hatalom, a büntetés. Így lehetett, hogy
ők „megúszták” „négy hónap AVH fogsággal”, illetve „függő ügye van”
megjelöléssel a megtorlásokról szóló iratokban, könyvekben. Mentette a bőrét
mindenki, ahogy tudta, és vajon tiszta lelkiismerettel hunyták le szemüket?
Az
ötvenhatos bűnökért ismerten kiosztott börtönévekből ki lehet következtetni,
hogy mindezért a „rákent bűntettért” hányat szabtak volna ki, a balhét egy
személyben elvinni kényszerülő buszsofőrre, hiszen így már nem oszlott meg a
felelősség; ő tervelte ki és hajtotta végre egy személyben.
Ő külföldre
menekült, lányát, feleségét hátrahagyva. Bujdosóként volt kénytelen élni,
hazáján, szülőfaluján kívül. Nem rehabilitálta senki.
A
hátrahagyottak ugyan nem vettek részt a forradalomban, mégis bűnhődtek. A
disszidens gyermekének, Juliannának nem folyósított családi pótlékot az állam,
nem utazhatott nyugatra. A szocializmus idején szokásos megfigyelés alatt állt.
A kieső kereső miatt nehéz helyzetbe került a család. Julianna nem járhatott
olyan iskolába, amilyenbe szeretett volna, mert dolgoznia kellett. Később, már
felnőtt fejjel, levelező tagozaton végezte el a középiskolát.
Az
elszenvedett jogtalanságokért, hiányért nem kárpótolta senki, de meg lehet-e
fizetni ezt valaha, valamivel?
Julianna
elmeséli történetét, és ezzel beépül a hiányzó láncszem, összeáll a kép.
A nevem
Kollárné Csonka Julianna
Édesapám,
Csonka Dénes, 1928. október 18-án született.
1956-ban én
hat éves voltam. A Deák Ferenc utcában laktunk. Apukám buszsofőr volt, az
ország más részeire is vezényelték.
Az október huszonharmadikán elindult felkelés eseményeinek híre Monorra is eljutott. Különböző megmozdulások bontakoztak ki. A tömeg leszedte a tanácsháza épületéről, a községi pártbizottság és a járási pártbizottság épületén lévő vörös csillagot.
Az evangélikus templom előtti, a mostani angyalos szökőkút
helyén állt szovjet tiszti emlékművet is le akarták rombolni. Apám és Susánszki
Lajos, akit kollégái Lajoskának hívtak, Ikarusz busszal húzatták le a 3-4 méter
magas oszlopot.
Monoldal kiegészítés
Kevesen tudják, hogy Monoron két szovjet "típusú" emlékmű volt, az 1956-ban ledöntött az evangélikus templom kertjében, nagyjából a mai "angyalos szökőkút" helyén, a másik a "főutca" másik felén, ez volt a buszforduló, ez utóbbi az új buszpályaudvar elkészültéig megvolt. Péterffy István fényképén látható, hogyan lett "okafogyott" a buszforduló az új épületek miatt:
https://fortepan.hu/hu/photos/?id=142118
Középen látható az 1956-ban ledöntött emlékmű, a mögötte lévő sarki épület már csak részben áll, helyén az Ady ház van, a DM bejárat. Ma így néz ki:
A másik emlékmű, a buszforduló
A képeslap forrása: www.vatera.hu
A két emlékmű egy képen
(Az evangélikus templom előtti fehér vonal. . .)
A kép kattintással nagyítható!
A fenti kép forrása, ahol egyéb monori emlék is megvásárolható:
Folytatás
Teltek a
napok, folytatódtak a budapesti események. Bejöttek az orosz tankok, és
leverték a forradalmat. Ráijesztettek apámra, hogy tettéért lelövik, vagy
börtönbe csukják, ezért a megtorlásoktól való félelem miatt, 1956 novemberében
disszidált. Bennünket is magával akart vinni, de édesanyám ezt nem vállalta.
Busszal indult Ausztriába. A buszt a Fertő- tónál hagyta, amit a Volán Társaság
hozatott vissza. Édesapám Bécsújhelyig
tudott menekülni. Lágerbe került, mint megannyi menekült társa. Apám
disszidálása után nagyon nehéz anyagi helyzetbe kerültünk. Édesanyám egyedül
nevelt. A házunkat nem tudtuk fönntartani, el kellett adni. Anyai nagyszüleim a
Munkácsi utca 5 szám alatt laktak, hozzájuk költöztünk. Akkor még nem értettem
a történelmi összefüggéseket, csak apám hiányát éreztem nagyon, de remény sem
volt a hazatérésére. Nem tanulhattam tovább, dolgoznom kellett.
Édesapámnak,
az osztrák állampolgárság elnyeréséhez ott kint meg kellett nősülnie. A
házasságból született egy húgom is 1961-ben. Apám nem mondott le magyar
állampolgárságáról, így kettős állampolgársággal rendelkezett.
Gépkocsivezetőként dolgozott. Később elvált bécsújhelyi feleségétől és Bécsbe
költözött. A sofőr munkát abba kellett hagynia, szemproblémái miatt. Könyvkötő
műhelyben, a szakmájában, lakatosként dolgozott ezután nyugdíjazásáig. 1983-ban
jött haza először, mert akkor telt le az az idő, amikor keletre utazhatott. E
lehetőség megnyílása után évente- kétévente hazajött, nővéréhez, Tóth Jánosné
Ilonához Mezőcsokonyára, aki a féltestvére volt. Nála tartózkodott napokig.
Egyszer el is mentünk hozzá Mezőcsokonyára. Nővére később Kaposvárra költözött,
akkor ott látogatta őt apám. Ilyenkor Monorra is leutazott hozzánk. Telefonon
akkor is tartottuk a kapcsolatot, amikor évekig nem jött. Mesélte, hogy mindig
remegő lábbal lépett le a vonatról, félve attól, hogy lefogják, de a honvágy
erősebb volt.
Van olyan fénykép, amin anyu is és apu is rajta van, mert
szeretett volna anyuval találkozni, már idősebb korában. Nálam volt ez az
esemény. Berekfürdőre is levittük, a nyaralónkba. Nagyon szeretett mulatni.
1997-ben halt meg 69 éves korában. Holttestét dupla
koporsóban szállították Magyarországra, mert az volt a kérése, hogy itt
temessék el. Ez meg is történt. Unokatestvére és én kísértük utolsó útjára.
Jelöletlen sírban nyugszik, helyét nem árulhatom el senkinek Halotti anyakönyvi
kivonatát és a szállítási dokumentumait őrzöm.
Van még egy ötvenhatos történet, amire emlékszem, mert
szemtanúja voltam.
Nagyszüleimnél éltem a Munkácsi utca 5 szám alatt. Hat éves
voltam, és láttam, amikor a Tóth Józsit elvitték a szomszédból, a Munkácsi utca
7-ből. Ott bújt meg, egyik rokonánál, amúgy felesége és két gyereke a másik
főszögi utcában lakott.
Nem tudtam,
hogy miért kell bujkálnia, mit vétett, de tudtam, hogy ott tartózkodott.
Erőszakkal vitték el géppuskás ávósok. Hátra bilincselt
kézzel, lehajtott fejjel ment, két ávós között, akik géppuskát tartottak a
fejéhez. Máig előttem van az a kép. Nagyon félelmetes, megrázó élmény volt.
Gyerekfejjel akkor értettem meg valójában, hogy édesapámnak miért kellett
elmenekülnie az országból.
Feljegyezte:
Zákányi Zsuzsa, 2016. december 13-án
Közreadta:
Zákányi Zsuzsa
2025. 10. 23.
(Ugyanitt jó állapotú időgépet vásárolnék. . .)
Fő támogatónk a 2025-ben 39 esztendős
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése